Játékok

[Sorozatkritika] Stranger Things 4. évad


A mozifilm hosszúságú finálé megfoszt a sorozat élménytől, mégis az egyik legkülönlegesebb Stranger Things szezont láthatjuk.

A Stranger Things izgalmas sci-fi sorozatnak indult, kissé szokatlan, a nézők fantáziáját beindító történettel és kedvelhető gyerekhősökkel. Aztán 2019-ben történt valami, és mind cselekményszövésében, mind a karakterábrázolásban szintet lépett a produkció. A sokáig kissé túlértékeltnek tűnő széria harmadik évadjával ikonikus státuszba lépett, hősei pedig igazán emberivé, sokrétűvé váltak. Eleventől Robinig, pont úgy költöztek be a nézők otthonába, mint a kultikus coming-of-age történetek szeretett alakjai. Nagy várakozások előzték meg tehát az új szezont, a Duffer testvéreknek azonban sikerült ismét megugrani az elvárt szintet. Jóllehet pont az évad fénypontjának szánt finálé lett a legkevésbé konzisztens része a negyedik felvonásnak, a rajongók mind a tíz ujjukat megnyalhatják a tegnapi végjátékot követően.

stvol4.jpg
(A kép forrása: Just Watch)

Új távlatok, új nézőpont

Azt nem állíthatjuk, hogy a friss szezon olyan gördülékeny, könnyed, humoros és szerethető lett, mint az előző, viszont rengeteg értéket tudnak felmutatni az új epizódok. Az első három felvonásban lineáris íven haladt a sztori, most viszont magasabb szinten nézünk az egész Stranger Things univerzumra. Hasonlóan az utolsó Harry Potter regényekhez, új dimenziói nyílnak ki ennek a fiktív világnak, sokkal tágabb keretekben folydogál tovább Hawkins és Mike-ék története, mint azt korábban képzelni mertük. A világ sötét és fényes felének küzdelme mögött filozofikus gondolatok húzódnak meg, miközben apróbb szálakat is futtat a forgatókönyv. Példaul sikerül betömni a 2016-os premier óta megválaszolatlanul hagyott vagy homályos tűnő foltokat.

mv5bodmwyjmxotitnwi1oc00zdc2lwe3mzmtnzblzdbmztq5zwjjxkeyxkfqcgdeqxvymtmwndk2mzu1v1.jpg
(A kép forrása: IMDB)

A negyedik évad témáiban és hangvételében is eltér a korábbiaktól. Két fő irányvonalon halad a forgatókönyv. Egyrészt láthatunk egy Stephen King típusú gyerekhorrort, amiben a szörny valójában a kamaszkori félelmek és traumák kivetülése. Röviden és tömören szólva, hibátlan valamennyi borzongató jelenet. Másfelől az alkotók tematizálják a kortárs popkultúra legaktuálisabb területét, a szuperhős létet. Végre valaki drámai és nem parodisztikus módon reflektál arra, hogy egy természetfeletti erővel bíró személy, kvázi félisten milyen problémákkal kénytelen megküzdeni, illetve az őket pártoló vagy kihasználó állami szervekn mekkora felelősséget viselnek. Utóbbi tekintetben kicsit ambivalens lezárást kap a kísérleteket – néhol briliáns pszichedelikus jeleneteken keresztül – bemutató szál. Mintha az alkotók már ítéletet mondanának az őrült tudós és a mutánsok szervezett „tenyésztése” fölött, az utolsó pillanatban mégis igazolni és romantizálni próbálják Eleven sanyarú múltját.

 mv5bmdm4njkymdmtnjy2mc00zdjhlwi3ntktzdiznzzlztdlnjvjxkeyxkfqcgdeqxvyodc0njq1mtyv1.jpg
(A kép forrása: IMDB)

Intellektuális sorozat

Annyi mindenről szól az új évad és olyan intellektuális nívón beszélnek az alkotók, ami már önmagában bravúros. Az imént vázolt szuperhőskritika mellett ellenpontozva ábrázolják például a gyerekközösségek kétarcúságát. Erre az életkorra éppúgy jellemző a kiközösítés és az érzéketlen kegyetlenkedés, mint a feltétel nélküli elfogadás és az egymással minden áron való összekapaszkodás. Ha nem is ilyen finomsággal, de szerencsére a korábbiaknál lényegesen árnyaltabban ábrázolja a sorozat az oroszokat. Amilyen hihetetlen volt az előző évad során a szovjet erők megtelepedése Hawkinsban, annyira üdvözlendő, hogy ezúttal nem a keleti rendszer általános romlottságát próbálják elénk tárni, hanem az egyes személyek kerülnek előtérbe. Hihetőbb agresszív katonákat és a rothadó szocialista rendszer kiskapuit áthágó kisembereket követni, mintha a Gonosz Birodalmát próbálták volna felfesteni a készítők. Utóbbira képtelen volna ez a sorozat, és ezt helyesen ismerték fel Dufferék. Végül érdemes kiemelni, néhány kritikus snitt erejéig az ókori gladiátorküzdelmek és a dark weben újraéledő halálos játékok is terítékre kerülnek a szibériai színben. Annyi izgalmas gondolat került képernyőre egyetlen szezon alatt, amit sok sorozat évek során sem tud felmutatni.

sttanc.jpg
(A kép forrása: TV Insider)

Retro vs. inspiráció

A kortárs művészet egyik legsúlyosabb betegsége a retrózás, amikor egy film vagy zene meg sem próbál egyedi lenni, hanem az „úgysem lehet már semmi újat kitalálni” hazug köténye mögé bújva másol klasszikusokat. A Stranger Things nem tagadja, hogy a nyolcvanas évek világából táplálkozik, viszont a rengeteg utalás és lopás mögött eredeti történettel szolgál. A Netflix produkciója példázza, hogy a XXI. században igenis lehet saját koncepcióval előállni, amibe egész nyugodtan belefűzhetik híres filmek konkrét elemeit. Önmaga jogán izgalmas sci-fit látunk, amiben mellesleg felcsendülnek újhullámos zenék és beidézik Új-Hollywood sikerfilmjeit. Hasonlóan organikusan fut a tini szál is. Íme, egy sorozat, ami nem felemás sikerrel ábrázolt románcok révén akarja megteremteni a karakterekkel való nézői azonosulást, hanem a gimis és egyetemista éveket meghatározó apróságokat vonultat fel. Kezdve a nyári diákmunka fülledt pillanataitól, egészen a lemez- vagy kazettagyűjtésig, amikor az ember képes heteken át hallgatni kedvenc előadójának legnagyobb slágerét.

mv5bmmjinjbhmtytzju1nc00mjdmlwe0mwutztg2n2y3mtrinjcyxkeyxkfqcgdeqxvyodc0njq1mtyv1.jpg
(A kép forrása: IMDB) 

Érdekes látni, hogy az esetleges szuperhős körítés vagy fröccsentett CGI-díszlet adott pillanatban és ízléssel alkalmazva értelmet nyer (akár tanulhatnának is a látottakból a fősodratú hollywoodi blockbusterek). De kiemelhetjük a játékok „remegő kamerás” nézetének megidézését is az egyik epizódban, pont olyan szituációban, amikor annak helye van. Imponáló továbbá, amikor filmkészítők tudnak bánni a zenével, és a vizuális tartalom puzzle módjára illeszkedik mondjuk Kate Bush csodálatos dalához. A híres Runnning Up That Hill-szekvencia méltó a sorozatot körülvevő rajongáshoz. Egészen lenyűgöző ritmusban helyezték egymásra a zenei refrént, a gyorsmontázsokban vagy lassított felvételekben fogalmazó képeket és a dramaturgia épp tetőfokára hágó érzelmi töltetét.

[embedded content]

Maratoni szezonfinálé

Ahol jogos kritika érheti a produkciót, az a maratoni játékidő. Az egész évad során hozzászokhattunk a több mint egy órás részekhez. Mivel a történet izgalmas volt, egészen a végjátékig kevésbé zavarta az embert a hossz, a fináléban viszont nagyon látványosan túllépték az alkotók az ideális kereteket. A sorozat formátum sajátja a rövid, darálható epizódok füzérszerű egymásutánja. Ezt az élményt veszítettük el a zárlatban. Különösen az epilógus volt hosszú, amikor még az érzelgős részek is kicsit zavaróak, sablonosak, túlbeszéltek. Érdemesebb volna az epizódokat egy óra alatt tartani, cliffhangerrel és enjambement-nal* megszakítani és adott esetben másfél órás szuperfinálét eszközölni a dramaturgiai csúcsponton. Inkább legyen egy évadban több epizód, mintsem elnyújtott, hosszú részek. Ebben a reményben várjuk izgatottan a Stranger Things záróévadját.

* A cliffhanger a történet csúcsponton való félbeszakítását, míg az enjambement a folytatásra átfolyó gondolatokat jelenti.

Teljes cikk a forrás oldalon